Sylvan Terrace
Másnap korán keltem mindenképp, hogy az előző napi tapasztalataim alapján, az aznapi programot teljesen átdolgozzam adott elvárásokra, azaz menjünk is, de ne is, lássunk is, meg ne is… Alina a „feketenegyedbe” szeretett volna menni, akár még egy templomot is meglátogatni, ahol a feketék istenes dalokat, gospelleket énekelnek. Mondtam, nem vagyok teljesen otthonos ebben, hisz a saját templomomat sem látogatom olyan hűségesen, ahogy talán kellene, másokét meg ennél is ritkábban, bár roppant érdekesnek találom olykor például besétálni az állandóan nyitott katolikus Szent Pál templomba elmélázni és megcsodálni a pazar belsőt. Akkor felvetettem, hogy ha valóban gospell turnét szeretnének, vannak idegenvezetős turistabuszok kifejezetten Harlem ilyen oldalát bemutatni hatvan dollárért. Örült is a lány az ötletnek, és azonnal rákerestek interneten, és eldöntötte, hogy mindannyian befizetünk erre. Szabadkoztam, hogy inkább majd megvárom őket a turné végén valahol, ha valóban ezt szeretnék Harlemből csupán látni, és majd én egyéb érdekességeket találok ki. Anyagilag is nagy lehúzásnak tartom a túrát hatvan dollárért, és noha erősködtek, hogy majd ők fizetnek mindent, nem mentem bele ebbe a dologba. Ehelyett fekete ismerőseimet telefonáltam fel, hogy mondanák meg, hova vihetném ezeket az embereket, ahol teljesülhetne ez az elképzelésük. Lenora, aki egykori munkahelyemen takarítónő volt, és akit a hely lelkének tartott, és szeretett mindenki, nagy templomjáró. West Virginiából került New Yorkba, és Bronxban, a szegény negyedben él, és szabad napjait szinte teljes egészében a templomában tölti. A legmeghatóbb emlékem vele kapcsolatosan, hogy elmondhatatlan szegénysége közepette is tavaly karácsonykor kissé szégyenlősen odalépett hozzám és Kathy kolléganőmhöz a reptéren és nagyon szép ajándékpapírba csomagolt pakkot adott át nekünk:
- Restellem, hogy csak ennyire tellett, de ezt tiszta szívemből adom, mert ti olyan jó emberek vagytok, és mert ti is mindig megleptek engem valamivel az utazásaitokból hazatérve…
Nem egyszer mondta Lenora, hogy nagyon megtisztelve érezné magát, ha majd egyszer elmennék a templomába vele megnézni, hogy a feketék hogyan ünneplik Istent. Kézenfekvő volt tehát, hogy Lenora számát tárcsázzam. Elmondtam neki a helyzetet, az óhajt, és azt is, hogy ugyan nagyon megtisztelve érzem magam, hogy meghívott a templomába, a mai nap gyorsan pergő programjai mellett semmiképp nem juthatunk el Bronxba, semennyire sem messzebb Harlemtől.
- Micsoda nagyszerű emberek lehetnek a barátaid, ha Istenünk házát akarják látni, és mennyire örvendek, hogy éppen a feketék élete és szokásaink érdeklik őket… Az én templomom itt van a Bronxban, de Harlem főutcáján is lesz alkalmatok erre… – és útba is igazított.
Alig múlhatott el vasárnap reggel nyolc óra, amikor üzenetet készültem írni az előzőleg elfárasztott vendégeimnek, amikor a tőlük érkező üzenet megelőzte az enyémet:
„- Nem akartunk zavarni, hagytunk pihenni, mi természetesen ma is hajnalban keltünk, és úgy gondoltuk, elindulunk nélküled. A Delancey sarkán leszünk a Starbucksban, oda várunk, amikor elkészültél…”
Így kerültem életemben másodszor is röpke 24 óra leforgása alatt Starbucks kávéházba. Ott ültek a kirakatban és természetesen, már mindenki becsekkolta magát a Facebookon, és még a szelfik is elkészültek. Épp fotózkodás zajlott, mikor beléptem, és mondom az önfényképezkedőknek, hogy szívesen segítek, ne kínlódjanak a telefonjaikkal.
- Ez iPhone 5S, van első és hátsó kamera is – kaptam a választ, amire én csendesen megjegyeztem, hogy milyen nagyszerű dolog is az.
- Neked hanyas van? – kérdezte a számítógép szakmában dolgozó Marius, de amikor meglátta telefonomat, el is fordult – Jaaaaa, 3S-es… Na, azon nincs elülső kamera…
- Lecserélheted majd, mert ma el kell jutnunk az Apple boltba is – nevetett rám Dina kedvesen sugallva, milyen szándékaik vannak még aznapra.
Sokminden mellett az Apple Store a másik olyan turista célpont, ahová helyi lakos nem szívesen megy, hacsak nem korbáccsal kényszerítik rá, akár a Times Squarre is. Mert ott is – akárcsak a Times Square-en – az év és nap minden szakában annyi ember van, mint csillag az égen. Lényegében sokan csak üldögélni mennek – s persze, Facebookon becsekkolni és fotókat feltölteni, hogy „Itt vagyunk az Apple Store-ban New Yorkban!”…
Szeretem a vendégeimet, és igyekszem is kedvükben járni, hangtalanul bólintok az Almaboltra is, miközben megvédem a telefonom:
- Még csak egy éve, hogy vettem, kártyafüggetlen, nekem ugyanis Amerikában és Európában is használnom kell rendszeresen, és az akkor megjelent 4-esnek az ára magasabb volt egy európai menettérti repülőjegynél, nekem pedig csak úgyis telefonálni és gyorsböngészni kell a telefon, ha úgy van rá szükség.
- De azon nincs kamera mindkét oldalon – jegyezte meg Marius fel sem nézve az övéből.
- Nekem erre van fényképezőgépem… – szaladt ki a számon és a kis kézben tartható automata Nikonomat meglengettem a markomban.
Láttam, hogy ez nem helyénvaló „védekezés” volt a részemről – noha én nem is annak szántam, hiszen az ő nyakukat lehúzta egy párezer dolláros Nikon szuperprofi felszereléssel. De senki nem is reagált a gépes sztorira csak később, és más kontextusban:
- Ideje lenne venned egy rendes fényképezőgépet, mert remek fotókat készítesz…
- No, látod… Ha remek fotókat készítek, akkor meg mi a hiba?… Egy akkora és olyan drága masinát nem hiszem, hogy áztatnék esőben, etetném a sós levegővel az óceánparton és hurcolnám magammal szélben, napban, nyárban-fagyban mindenfelé…
- Ez is igaz…
Félénken afelől kezdtem érdeklődni, hogy ha netán megelégelték a Starbucksot, még mindig Harlembe szeretnének-e eljutni vagy az éjszaka során változott a helyzet?…
- Oda akarunk menni, persze, hogy oda – tromfolt Alina, és szedelőzködni is kezdtek.
- De metróval megyünk… – jelentette ki Dina.
- Azzal… Hisz legalább 130 utcát kell haladnunk…
- Jóég! És hol a metró?
- A kávézó előtt… Bár úgy gondoltam, egy utcát felsétálhatnánk, ha már az én környékemen vagyunk, mutassam meg, honnan nőtt ki ez a nagy kereskedő város, az egykor volt zsidó kereskedők, kalmárok házai, üzletei mai napig megvannak még, sok közülük még a család leszármazottai keze alatt nyit ma is…
- Nem bánom… – hagyta jóvá a nő minden további lelkesedés nélkül, a többiek csendben szedelőzködtek.
Jóformán el sem indultunk felfelé az utcán, amikor rákérdezett:
- Mit is mondtál, milyen messze van a másik metrómegálló, ahova most felsétálunk?…
- Pontosan 649 méterre innen, 14 perc gyaloglásra – vágta rá Marius, aki közben okostelefonján ezt ki is kereste, majd hozzátette:
- És itt kell lennie egy vendéglőnek, ami A-osztályú…
- …De mekkora szerencse, hogy most Harlembe megyünk, s nem vendéglőbe – vágtam rá azonnal.
- Na igen, de el kell gondolkodnunk, hol ülünk le enni…
- Kinéztem egy helyet, autentikus étterem Harlemben, a fekete gasztronómia egyik New York-i üdvöskéje…
- Mi a neve? – kérdezte, és már keresett is rá a telefonon…
- Aha! – vakkantott fel Marius – Innen pontosan 3 óra gyaloglásra van, ha netán gyalog mennénk…
- De nem megyünk! – vágta rá Dina.
- Nem – helyeseltem én is.
- Én sem azt mondtam, hogy megyünk, csak hogy a telefonom kiszámolta…
Hogy megnyugtassak mindenkit, igyekeztem elmondani, hogy szinte minden célpontunk elérhető metróval, így például Fort Washingtonba is ellátogathatunk egyúttal. A fiatalember ezt is kikereste telefonján, és máris mondta, hogy az ott öt utca távolság, hat perces séta, nem érdemes arra a kis szakaszra is metróznunk. Örömmel hallottam, hogy megtört a jég, és nem a föld alatt fogjuk megejteni a teljes városnézést. Felérve az észak-manhattani negyedbe a gyorsvasúttal, elindultunk lefelé öt kisutcányit, de már az első lépesek után kiderült, hogy nem volt ez egyértelműen elfogadott választás:
- Drágám, ha legközelebb sétálhatnékod lesz, akkor csakis a magad nevében beszélj! – ezt Dina zsörtölte férjének, de úgy, hogy én is jól halljam, amaz meg szintén megbánni látszott az elhamarkodott séta felvetést.
De addigra oda is értünk a házhoz, amiért idejöttünk.
- Ez itt a Jumel Villa, ahol a forradalom idején Washington főhadiszállása volt.
- Melyik Washington? Az öreg vagy a fiatal?
- Egyről tudok, s az öregről… – de talán felesleges is volt találgatnom, mert azóta kikereste a telefonján a választ s azt is, hogy igazából nem sokat tartózkodott itt az öreg, csak pár hónapot…
- Az lehet. De ettől függetlenül ez a Washington emlékház itt New Yorkban… – mondtam.
Mostanában álltam rá, ahogy időm megengedte, hogy sokat olvassak New Yorkról, a történetéről, és főleg titkairól, a város rejtett, vagy kevésbé ismert érdekességeiről. Így akadtam egy kapu mögé zárt Tudor-korabeli miniatűr-településre, egy pár házas kisfalura a Broadwayről nyíló kisutcában, ahol még Huphrey Bogart is lakott egy időben. És akkor olvastam a telepesek által a XIX. században, pontosabban 1880-ban húzott pár lépésnyi faházsorról is, amit a munkásoknak építettek akkor, manapság pedig a Nemzeti Örökség részeként akár milliókra is rúghat egy kis lakás ára is egy ilyenben. A szerencse velem volt, ugyanis ez az érdekesség éppen az említett Jumel Villával átellenben van, és mint egy féltve vigyázott kincset bontottam ki vendégeimnek.
- És ezek a házak mitől érdekesek?… – kérdezte futólag végigpásztázva őket tekintetével Marius.
- Semmitől… – válaszoltam, mert csak ennyit tudtam hirtelen erre reagálni, majd a többiekhez fordulva elmeséltem mindazt, amit erről tudtam, és örömmel láttam, hogy Alina és férje legalább érdeklődéssel fotóztak ezalatt.
Amikor a metró lejáratnál toporogtunk újra, jött is a kérdés:
- Most hova is megyünk?
- Amint kértétek, Harlembe…
- De nem sétálni… – így Dina.
- Hanem…?
- Azt mondtad, van ott egy vendéglő…
- Gondoltam, előbb megmutatnám…
- Előbb együnk… – szakított félbe.
- Rendben. Kilenc utcát lesétálunk vagy… ?
- Az húsz perc – számolta ki Marius – Nem sétálunk annyit.
Metróztunk hát, egy megállót. Soha nem voltam abban a vendéglőben, de csupa jó véleményeket olvastam róla, mint az egyik legautentikusabb délies fekete-vendéglőről. Az ajtó előtt sorállás volt a helyekért, s miközben ott álltunk, Dina csak úgy barátságosan bevallotta:
- Ha odahaza lennénk, egy ilyen helyre be sem tennénk a lábunkat. Na, de ha te azt mondod, hogy ez egy jó helyként van itt számon tartva…
- Azt írja, hogy A-osztályú… – jegyezte meg meglepetten Marius a telefonjából olvasva az infót.
Harlemben
Amikor bevezettek bennünket, az emeleten kaptunk asztalt. Meglepve láttuk, hogy a fekete vendégek jobbára a földszinti, kicsit szegényesebb milliőben kaptak asztalt, odafenn meg jobbára fehérek voltak. Érdekesnek találtam, amióta itt élek, nem tapasztaltam ezt, igaz nem is nagyon jártam Harlemben vendéglőzni. Hozzátenném, hogy a teljes személyzet, az ültetők is feketék voltak, tehát, ha úgy tetszik, most ők „diszkrimináltak”, bár ezt csak viccesen fogtuk fel, semmiféle komolyabb jelentőséget nem tulajdonított senki sem ennek. Amikor az elegéns étlapot kikaptuk, hirtelen világhírű művészek, neves emberek fényképes listája jelent meg, akik mind több-kevesebb rendszerességgel megfordulnak ezen a helyen egy-egy vacsorára vagy ebédre…
- No, ha Alicia Keys is itt vacsorázik, akkor mégsem olyan utolsó hely ez – enyhültek meg látogatóim is, és már sokkal jólesőbben rendelték ki a méregdrága marhasültjeiket. Sőt, Alina azt is megjegyezte, hogy szerinte ez olyan, mintha Izraelben lennének, bár nem értettem, hogy pontosan miért is.
Ebéd közben arra is figyelmeztetett, hogy a templomról sem szabad elfeledkeznünk. Én pedig szívesen megtettem volna, és csak reméltem, hogy délután – merthogy az lett időközben – már nincs sehol sem szertartás. De utánakérdeztem, és kiderült, hogy az egyik templomban ünnepváró rendezvény lesz, ahogy kell, gospell-kórussal, étellel-itallal…
- Ehhez azonban vissza kell utaznunk a 125. utcára, ahonnan idemetróztunk – siettem értésükre adni a távolságokat.
- Nem baj, igyekezni fogunk, hogy odaérjünk, nekem ez mindennél fontosabb – kérlelt Alina, és jeleztem, hogy én szívesen elviszem, ahova csak akarja, csak legyen egyetértés közöttük is…
Ebéd után metróra szálltunk, majd végigtrappoltunk a 125. utcán, amig a templomot megtaláltuk. Egy idős úriember fogadott:
- Koncert! Mindjárt kezdődik a koncert és a szertartás… Még negyven perc. 30 dollár lesz fejenként…
- Negyven perc múlva?…
- Igen, kérem.
- És meddig tart – kérdezték vendégeim.
- Nos, ha 3 után elkezdjük, talán este 10-ig…
- Micsodaaaaaaa????? – csúszott fel Dina szemüldöke.
- És ha csak a műsort akarjuk megnézni? – kérdezte Marius.
- Akkor is fizetni kell.
- Az rendben van, de akkor mennyit tart?
- Vagy négy órát…
- Na, erről szó sem lehet! – jelentette ki Dina.
- De én szeretnék bemenni – szomorkodott Alina.
- Akkor ti menjetek, mi meg megyünk magunknak… – hangzott a döntés.
Jómagam hangtalanul álltam, és vártam, mi legyen a megoldás a helyzetre, szerettem volna, ha nem kell állást foglalnom ebben a dologban. Mikor kis tanakodást követően közösen eldöntötték, hogy nem megyünk be a templomba, egyszerre fordultak felém, mintha rajtam múlna a nap hátralevő része:
- Na! Most hova megyünk?!
Jeleztem, hogy azt én immár nem tudhatom.
- Menjünk, üljünk be valami jó kis helyre, és igyunk meg valamit… – indítványozta Marius a beálló csendben.
- De hisz most álltunk fel az asztal mellől… – fakadtam ki.
- Kell pihenni is a sok járkálás közben…
- Tegnap is 23 ezer lépést tettünk meg! – jutott eszébe Dinának.
- Azt te meg honnan tudod? – meredtem rá.
Aztán kiderült, hogy lépés számláló van az órájába építve, ami a tegnapi lépéseinek számát pontosan megadta. Nem lepleztem meglepettségemet, de hirtelen gondolkodni kezdtem, mit is mutathatnék meg egyhelyben állva a vendégeknek, még mielőtt leadom őket egy vendéglőben, és szépen hazamegyek magamnak olvasni.
Megvan!
- Nézzétek! Ez itt az Apollo színház. Innen indultak a Jacksonok és Aretha Franklin, meg a leghíresebb fekete énekesek… Nézzétek a bejárat előtt a földön a csillagjaikat, mint Hollywoodban… – de mire felnéztem a mutogatásból, csak Alina volt mellettem, a többiek az egyik bolt kirakatait bámulták, és türelmetlenül várták, hogy Alina befejezze a fotózkodást a csillagokkal, hogy mehessünk „beülni valahová végre” …
- Te mit eszel, ha nem jársz vendéglőbe? Csak nem főzöl magadnak? És hova jársz, ha semmi ilyen helyre nem szeretsz beülni? – faggattak az út során.
Amennyire idegenül hangzottak a kérdések, annyira idegenkedtem a válaszoktól is. Nem is tűnt fel eddig, hogy nekem annyira üres és szürkén eseménytelen az életem attól, hogy nem járok szórakozóhelyről szórakozóhelyre, vagy mert jobban szeretem a saját eszpresszómat odahaza egy könyv mellett, mint valamelyik kávéházban tolongani és elidőzni naphosszat.
- John Lennon érdekel? – kérdeztem rezignáltan.
- Mi van vele? – kérdezte Marius.
- Semmi. Megölték. Csak annyi…
- Azt tudom. De honnan jött ez most?
- Elmehetnénk az emlékművéhez a Central Parkba, úgyis tervben volt nektek egy séta is a parkban…
- Séta nincs. Az emlékművet megnézhetjük, bár mi azt, azt hiszem, hogy láttuk már… – vágta rá Dina.
- Annyi séta azért csak kell, hogy a metrótól átmenjünk a túloldalra…
- Annyi belefér…
Épp halálának évfordulója volt, így nagy tömeg vette körül Beatles dalokat énekelve az „Imagine” – lapot a földön. Sok kerekszemüveges öreg hippi énekelte a dalokat fiatalokkal karöltve. Csak Alinát érdekelte ez is egy fotó erejéig, a többiek egy távolabbi padon vártak, míg végzünk ezzel is…
A park szélén karácsonyi vásár volt kirakodva, és havazni is kezdett. Miközben a sátrak közt bolyongtunk, kérdeztem meg, mit is szeretnének tulajdonképpen csinálni, mert ha a vendéglőzés mellett tartanak ki, akkor szívesen magukra hagyom őket, én pedig egyéb felé veszem az irányt.
- Mi az? Dolgod van? Nem arról volt szó, hogy ma velünk leszel, és megmutatod a jó kis helyeket? – vont felelőségre mosolyogva Alina.
- Metróból megmutatni nem tudok semmiféle érdekességet, sétára meg nem szívesen vállalkoztok…
- Menjünk az Apple-boltba! – hangzott a felkiáltás Dina részéről – És legalább nézel magadnak egy új telefont.
- Nem akarok új telefont, de elviszlek oda.
- Ne mondj nemet, majd ott megtetszik egy új, és megveszed…
Nem akartam ennek az anyagi vonzatára kitérni, inkább örültem, hogy végre valahova mindannyian egyöntetűen és lelkesen el akarnak jutni, még ha ez az Apple bolt is.
- De azt tudnotok kell, hogy az a park másik sarkán, a keleti oldalon van, innen oda sem busz, sem metró nem megy…
- Nem baj! Gyalog megyünk… Milyen csodálatosan havazik! – ujjongtak mind, mintha addig én elleneztem volna a leginkább a sétát.
A látogatás az almabirodalomban olyan volt, amilyenre számítottam, de túléltem, leginkább úgy, hogy a bejárati lépcső korlátjához támaszkodva kivártam, amig kivásárolják magukat, majd udvariasan elköszönni készültem tőlük aznapra…
- Aztán, ha majd úgy van, hogy az egyéb programjaitokkal, a koncertlátogatással és a bevásárlásokkal megvagytok, és még mindig el szeretnétek jutni ide vagy oda, majd keressetek…
- Hát, persze… Central Park, séta és World Trade Center és korcsolyázni a Rockefellernél… jaj, annyi mindent kell még csinálnunk – sorolta Alina, és utamat állva folytatva:
- De most sehova nem mehetsz, mert a mi vendégünk vagy vacsorára egy nagyon elegáns étterembe, le van az asztal öt személyre foglalva!
- Meg vagyok győződve róla, hogy akkor sem fognak megorrolni rátok, ha csak négyen mentek, köszönöm a meghívást, de…
- Semmi de! Olyan csodás dolgokat mutattál nekünk, ránk pazaroltál két napot, most hadd legyen ez a mi ajándékunk… – lelkesedett be Marius, mint még egyszer sem ittlétük alatt.
Az sem volt baj, hogy a vendéglő a park ama másik szegletén volt, ahonnan előbb idesétáltunk, készségesen sétáltak most vissza, szinte ugrándozva a vidámságtól, hogy belementem a vacsorázásba a luxusétteremben a Warner Center tetején. Furán is éreztem magam két ilyen … hogyismondjamcsak nap után, ami alatt az volt az érzésem, csupa melléfogás volt bármi is, amit nyújtani próbáltam, s most meg itt vagyunk, ujjongva visznek luxusvacsorára valahova, ahova amúgy nem hiszem, hogy betettem volna a lábam…
Fura világ!
Két napig nem találkoztunk. Egy teljes napig még csak telefonon sem értekeztünk, a Facebookon azonban akarva-akaratlanul is nyomon tudtam követni, ahogyan Starbucksban indították a napot, ahonnan egyik vendéglőből a másikba csekkolták be sorra magukat a nap során. Második nap Alina jelentkezett, hogy esőnap van, és múzeumokba mennek, ha mennék velük, szívesen befizetnek mindenhova. Megköszöntem, és mondtam, hogy amikor majd a Central Parkbéli séta kerül sorra vagy egyéb nevezetességek felkeresése, szívesen elkalauzolom őket.
- Óh, odatalálunk mi magunktól is akárhova, mert Marius a telefonján mindent kinéz nekünk, csak akartam, hogy velünk jöjj. Tudod, a Central Park biztos szép nyáron, de ilyenkor nem hiszem, hogy sok értelme lenne oda kisétálni – magyarázkodott a lány a telefonon nekem – de egy pohár jó bor mellett egy vendéglőben milyen szépen el lehetnénk… De ha nem akarod, akkor majd beszélünk, és elmegyünk együtt korcsolyázni a Rockefellerbe…
- Nem tudok korcsolyázni, azt hiszem…. Nem próbáltam gyerekkorom óta…
- Nem is az a lényeg, hanem a jelenlét! – kacagott Alina.
Majd abban maradtunk, hogy hívnak. Elutazásuk napján hívtak is.
- A legjobb minősítésű étteremben vagyunk, neked is foglaltunk asztalt, ebédelünk, és este indulunk haza, gyere el, hogy még búcsúzóul találkozhassunk!
Jeleztem, hogy épp ebédeltem, de elmegyek elbúcsúzni. Úgy is tettem, és ismét egy olyan puccos helyen találtam magam az ajtóban toporogva, ahol soha meg nem fordult volna a fejemben, hogy megforduljak… A személyzet udvariasan felvezetett, elvették a kabátomat, és étlapot, előitalt-előételt és terítéket hoztak, legalább 6 pincér kezdett körülöttem sürgölődni, mikor jeleztem, hogy köszönöm, semmit nem fogok fogyasztani, csak barátaimmal találkozni jöttem, és megyek is tovább.
- Nem mehetsz tovább – tiltakozott Alina – annyi dolgunk van még… Nekem még pár dolgot be kell vásárolnom…
- Én pedig egy tetőtéri bárba akarok eljutni valahol a magasban – folytatta Marius.
- …és a gyerekeknek is vásárolnom kell még – főzte a sort Alina – arról nem beszélve, hogy korcsolyázni akarok a Rockefeller karácsonyfa alatt…
- …eljutni a Sakáltanyába…
- …és visszajutni idejében a szállodába, hogy a csomagokat átrendezzem, s amit ma vásárolok, azt mind elcsomagoljam…
- Azt hittem, ma utaztok… – mondtam meglepetve.
- Persze. Este. De addig rengeteg időnk és tennivalónk is van…
Azon a délutánon két tetőterasz vendéglőt is meglátogattunk a Village-ben, majd a sokezres tömegben nyomakodtunk egy fotóért a Rockefeller karácsonyfa alatt, onnan ismét a Village-be utaztunk sebesen a Sakáltanyához, ahol azonban a melltartóban felszolgáló pultos nem engedett leülni bennünket, mert Alina nem tudta igazolni korát, ugyanis a szállodában hagyta iratait. Persze, örült is, hogy nem nézik 21 évesnek, bár megnyugtattam, hogy csak kekeckedésből nem engedtek be. Így egy másik vendéglőben kötöttünk ki, mert ugye, azt nem lehetett, hogy anélkül menjenek útra, hogy legalább mégegy vendéglőt valahol fel nem keresünk Marius telefonos listájáról.
Amikor mindenféle kalandok után végre taxiban tudtam őket útban a JFK felé, hazaindultam – csak úgy gyalogosan a forgalmas pénteki téli estén, és eltöprengtem az elmúlt napokon. Mindenféle járt a fejemben. Az is, hogy talán nekik van igazuk, és ez lenne a nagyvilági élet sava-borsa, aztán meg az is, hogy én nem nagyvilági életre való vagyok, mert ehhez sem elegendő vagyonom, sem hajlandóságom nincs. Ugyanakkor sziklaszilárd elhatározásokra is jutottam, mint például arra, hogy majd nagyon odaügyelek arra, hogy soha többet ne vállaljak ilyen feladatokat magamra, csakis olyan barátaim és szeretteim kedvéért, akiket jól ismerek.
És akik nem feltétlenül a nagyvilági élet kiaknázása végett érkeznek ide hozzám, a mesés, a sok-sok mesés New Yorkba.
Cute Miniature Crocheted Animals by Su Ami 
Abandoned House in the Woods Taken Over by Wild Animals 
30 Baby Animals That Will Make You Go ‘Aww’ 
Incredible Studio Portraits of Wild Animals by Brad Wilson 
