Olyan érdekes ennek a munkának az érzelmi vetülete. Nemcsak ránk nézve, hanem azokra nézve is, akiken segíteni szeretnénk.
Írtam már többször arról, hogy milyen nehéz a paternalista viszonyt partnerivé alakítani egy olyan társadalmi csoportban, ahol generációk óta ez működik, ez öröklődik át. És azt is látom, hogy errefelé megyünk nemcsak a társadalmi leszakadásban érintetteknél, a cél az, hogy tudja mindenki, hol a helye, és ne várjon el mást, mint amire társadalmi pozíciója predesztinálja.
A tudás, hatalom. Régi mondás, de azt is látni, hogy a hatalomhoz gyakran nem kell tudás. Egyre inkább érzek egy torzulást a pozíciókban, vagyis, hogy a tudásnál előbbre való pl. a lojalitás a feljebb valókhoz, és félelmetes látni ebben a viszonyulások változását. Néha már félek belegondolni, mi lesz ennek a vége.
Vannak helyzetek, amikor a kiszolgáltatottság miatt elfogadjuk a paternalizmust. Pl. az orvossal, rendőrrel, a pedagógussal, stb. nem kezdünk vitatkozni, mert tudjuk, sérülhetünk benne. Generációk óta rögzült megtapasztalások ezek…. A pozíciónk lehet rosszabb, ha hangot adunk annak, hogy pl. másképp kellene kommunikálni velünk. Persze ebben is volt már némi változás, de szerintem ma is élő probléma ez. A közbeszédben aztán “rendes”-nek tituláljuk pl. azt az orvost, aki partneri viszonyban kommunikál, türelmesen. A másikat, aki nem, azt meg elfogadjuk, nem szólunk.
A pedagógusnál sem egyszerű. Épp tegnap elevenítettem fel egy fórmunon, hogy mikor egy posztban felvetettem a tanár-szülő partneri viszonyát, milyen sok pedagógus kommentelt dühösen: az volt a legrosszabb döntés, mikor a szülőknek lehetősége lett beleszólni a dolgokba az iskolában… “Nehogy már egy szülő mondja meg, hogy kellene nekünk tanítani?!” A pedagógus biztos benne: ő tudja, megmondja, hol “romlott el” a gyerek, a szülő hallgassa végig, és tegyen úgy vele, ahogy a tanár mondja.
A legtöbb szülő ezt el is fogadja, nem vitatkozik, mert attól fél, a gyerekén “bosszulja” majd meg a tanár az egyet nem értést. De mi a helyzet azokkal a szülőkkel, akik másképp gondolkodnak? Akik szerint (szerintem is) ők tudják a legtöbbet a gyerekükről… és szeretnék a fejlesztésüket közösen vinni, a pedagógussal? Léteznek ilyen pedagógusok, akikkel lehet így, de attól tartok, nem sokan vannak. A többség úgy vélekedik, az a “rendes” szülő, aki végrehajtja az ő utasításait, lehetőleg büntetve a gyereket, hogy így terelhesse az általa vázolt “jó” irányba.
Ma sem, (generációk óta) nem tudunk kilépni ebből a szerepből. Erre neveli a mai iskola a gyereket, az elvárások ilyenek, legyen csendben, figyeljen, haladjon, koncentráljon, legyen szorgalmas, szófogadó, beszéljen szépen, ne kérdezzen, hanem végrehajtson. Aki ettől eltér, azzal gond van, ezen a ponton vonja be a pedagógus a szülőt is, hogy ő is ezt várja el. Hogy “jó” legyen a gyerek.
No és ott a rendszerben az iskolarendőr is, hogy ez a szereptanulás nyomatékosítva legyen.
Mi, akik a rendszerváltás után még mindig a demokráciát keressük, nem akarjuk ezt. Nem így akarjuk. Partneri viszonyt szeretnénk, empátiát, kölcsönös bizalmat és ehhez illeszkedő kommunikációt. Szabadságot.
De ma nem ez trendi döntéshozói szinten, nemrég egy államtitkár viselte boldogan a pólót, amin ez állt: “próbálok nem liberális gyereket nevelni”. Azt hittem, vicc az egész, mikor láttam a híradásokban, de nem… És hamar eszembe jutott a pedagógusok öltözködésének központi elvárása, hogy a pedagógusok viselkedésükkel, megjelenésükkel “az intézmény és a magyar köznevelés jó hírét” erősítsék. Micsoda ellentmondások feszülnek itt alapértékekben!
Akik a társadalmi leszakadásban érintettek, ott még nehezebb értelmezni ezt az egészet. Ott csak megtörténnek a dolgok, nincs tudás rá, hogy nem ez a természetes. Sokan azt hiszik, én is ezt hittem régen, amikor még nem láttam ilyen közelről ezt, hogy amikor ezt a bizalmi légkört biztosítjuk, a partneri együttműködés kereteit, a beleszólást, akkor egy csapásra ebben kezdenek el működni ebben az emberek.
Micsoda keserves megtapasztalásokon mentünk keresztül, mire rájöttünk, hogy nem így van! Láttuk, hogy sokkal jobban mennek a dolgok, ha megmondjuk, ők meg megcsinálják… Ha nem így tettünk, az egyéni érdekek, az empátia hiánya felülkerekedett, és képtelenek voltunk végigvinni egy-egy folyamatot. És volt, hogy ők maguk mondták, ez nem jó így…így csak vita van. Ők jobban szeretik úgy, mint máshol. Mert ők nem értenek ahhoz, nem tudják úgy elmondani, stb.
Sokat figyeltem ezt. Ahogy beszélnek velük, és ahogy ezt elfogadják. Aki nem, az pedig nem tud úgy reagálni, hogy a megoldás felé vigye a dolgot, ott erőszakossá válik a hangulat, aminek a következményei még nehezebb helyzetet teremtenek, de semmiképp sem a bizalmi légkör, vagy a partneri viszony felé mutatnak.
Rájöttünk lassan, hogy ezt is kisebb lépésekben kell megtanulni. Mert nagyon sok dolog kell hozzá a lehetőségen kívül. Generációs beidegződéseket kell átalakítani. Kommunikáció, világlátás, az érzelmek uralása, empátia, kudarctűrés, stb. De nagyon nehéz ez. Mert ha a tudás alacsony, akkor nehéz ám kilépni ebből a paternalista viszonyrendszerből. Mindkét félnek.
Talán jobb lenne úgy fogalmazni, hogy a tudás nem hatalom, hanem erő. Erő ahhoz, hogy megértsük magunkat, másokat, a világot. A tudás lehetőséget ad az önértékelésre. Az önértékelés pedig megmutatja: van, amit még nem tudsz, amit meg kell tanulnod.
Az egyik legizgalmasabb része a munkánknak a közösségfejlesztés, a képessé tevés. Már 13 éve csináljuk, és egyre jobban mutatkoznak az eredményei. Közös értékrend, fejlődő kommunikáció, bővülő tudás. Nagyon sok mindent próbálunk “lemodellezni” az életből, és megvitatni, eljátszani, megtervezni, megvalósítani, kiértékelni is. A hivatali ügyintézéstől az iskolai konfliktusok elrendezéséig, a műsorszervezéstől az újságszerkesztésig mindennel foglalkoztunk már, és mindenre visszatérünk újra.
Legutóbb pl. adománygyűjtő kampányokat modelleztek le, különféle témákban, a szegénység kezelésére, fogyatékkal élők megsegítésére és állatmenhelynek is. Hogy értsék a folyamatot, azt, hogy mivel lehet hitelesen megszólítani embereket. Közben szó esett sok mindenről. Manipulációról, átláthatóságról, a visszacsatolásokról is. Mennyire fontos megtapasztalások ezek!
Segítenek abban is, hogy magukat, a reakcióikat értelmezzék ebben a folyamatban. Hogy a “nekünk jár” szemlélet átalakuljon, a tanult tehetetlenség aktivitássá változzon, hogy a paternalizmus elfogadása helyett egy egyenrangú, partneri viszony alakuljon. Hogy a támadó attitűd megoldáskeresővé változzon. Mert csak így lehetünk közösség.
Hosszú út. Keresgéljük benne a morzsákat, amelyekből lassan épül valami. Valami, amit részvételi demokráciának nevezünk. És aminek a végén remélhetőleg egyszer majd a tudatos választásig jutunk. Amiben nem a csupasz érdek, a kapott krumpli, vagy ígért talmi bármi húzatja be az X-et, és nem is az egzisztenciális félelmet tápláló kinyilatkoztatás, hanem a saját, meggyőződésen alapuló döntés.
Persze ehhez egy olyan iskola is jó lenne, ahonnan értő olvasással kerülnek ki a gyerekek…. és egy olyan rendszer, ami erőforrásként tekint azokra, akik ma társadalmi leszakadásban élnek.
